Harmincéves háború kora
1618-1648

A XVI-XVII. század / Török kor fegyverei
1520-1690

páviai csata nyugaton is a nehézlovas-lovagi harcmodor végét jelentette. A reneszánsz, tűzfegyverekre alapozott harcászat vált uralkodóvá.

 

A csataterek uraivá a zárt alakzatba sorakozott, vasfegyelemmel összetartott gyalogos lövészek váltak, akiket (a szurony megjelenéséig) pikások védtek meg attól, hogy egy nehézlovassági roham legázolja őket. A századfordulón a hadseregek már mozgékony tüzérséggel is rendelkeztek.


A várharcászat is átalakult, a védők ágyúit nem lehetett a régi egyébként is nagy célt adó tornyokban elhelyezni, idővel kialakultak a tüzérségi igények szerint kialakított bástyás rendszerek.

Nyugat-Európában a gyalogság mellett megjelentek a dragonyosok, akik lényegében lovasított lövészek voltak, a vértesek (cuirassirok) akiknek, mint a lovagok utódainak, a csatatéren kellett rohamukkal lehengerelni, vagy közelharcban szétverni az ellenséget, és a könnyűlovasok akiknek a feladata a felderítés, menetek és szárnyak biztosítása összeköttetések fenntartása volt.


 

A korszak végéig az európai harcművészet újra két irányba fejlődik, Lengyel- és Magyarországon a török/tatár háborúk, az állandó rajtaütések és várharcok miatt jellegzetes, az ellenfelekével rokon fegyverek fejlődnek ki.


A huszárok a barokk kor elejéig megtartották a lándzsát és a tárcsapajzsot, ekkortól lőfegyvereket kezdtek használni a szablya mellett. Eleinte a szpáhikhoz hasonló könnyű páncélzattal, mellvérttel, jellegzetes sisakkal is fel voltak szerelve, különösen a lengyel huszárok voltak erőteljesen páncélozva, és már-már nehézlovasságként alkalmazva.

Igen jellegzetes volt a könnyűgyalogság (hajdúk) szerepe is, akik alkalmasak voltak nehéz terepen, erődítményekben, szétszóródva vívott harcra; megfelelően motiválva igen nagy harcértékkel bírtak.

A barokk korra kialakulnak a feketelőporos hadviselés alapelvei, amelyek lényegükben az 1848-as forradalmakig nem is változnak meg. Az egyszerű katonák felszerelésében és fegyvereiben mindez jelentős változásokat okozott. Az eddigi páncélokat átütötték a lőfegyverek, vastagabbra kellett készíteni őket. Ez azonban elviselhetetlen súlynövekedést okozott volna, tehát fokozatosan csökkent a páncélozott felület.

Ez a közelharcban használt fegyverek fejlődésére is hatással volt, leglátványosabban a kardok esetében. Mivel gyakran a csatatéren sem viseltek páncél(kesztyű)t, és már egy könnyű kézsérülés is harcképtelenséget okoz, a markolatok különböző rendszerű kosarakat kaptak.

A korszaknak három fő kardtípusa volt, az alapvetően szúrófegyver tőrkard (rapier) valamint a szúró/vágó skót kard és mediterrán schiavona.

Már az előző korszak végén megjelent a mintegy 1,8 m hosszú kétkezes kard, amit elsősorban a szálfegyveres katonák ellen, illetve pl. Magyarországon várvédelemben (bástyakard) alkalmaztak. A szálfegyverek között idővel uralkodóvá válik a többszörös embermagasságúra megnyúlt pika.

 


Még nagyobb változás a távolsági fegyverek esetében. A számszeríj eltűnik, az íj is már csak a törökök kezében marad meg egy ideig, hiába próbálja fenntartani az angol hosszúíjhagyományt törvényeivel VIII. Henrik.

A kézi tűzfegyverek elöltöltőek, fejlődésük alapvetően az elsütőszerkezet fejlődését jelenti. A korszak elejére lényegében kialakult kanócos rendszer alig változik, egyszerűsége, olcsósága és viszonylagos megbízhatósága miatt igen népszerű, természetesen az izzó kanóc miatt csak a gyalogság használja.

Az 1520-as években, Németországban megtervezik az első keréklakatot, amit már hosszú ideig tűzkészen lehet tartani a nyeregtáskában. Ez lesz tehát a lovasok lőfegyvere, bár igen drága szerkezet (működése leginkább egy öngyújtóra emlékeztet).

A barokk kor elején mind szélesebb mértékben kezdték alkalmazni a különféle (ütő)kovás lakatszerkezeteket, amelyek olcsók voltak és megfelelően biztos gyújtást biztosítottak.

 

     
 
     
     
     
     

 


Mare Temporis Alapítvány
2015-02-26 / Minden jog fenntartva.
info@maretemporis.hu